e-gépész online szaklap

Zellerin Mátyás, az első magyar épületgépész

| | |  0 | |

Zellerin Mátyás, az első magyar épületgépész

Nagybádogos és ércműves, aki a fővárosban a legelsők közt gyártott világítógáz-készülékeket. Ybl Miklós kortársa volt, aki színházvilágítási berendezések készítését kezdeményezte, sőt, az Operaház eredeti világítási berendezése is az ő keze munkáját dicséri. Ám hiába e sok siker és újító törekvés, élete mégis tragikus véget ért.

Zellerin Mátyás nevéhez számtalan híres épületünk épületgépészeti megoldásai fűződnek – többek közt a Parlament is, melyet annak idején saját cégével kivitelezett. Munkásságáról eddig nem lehetett sokat tudni, életéről még kevesebbet, pedig voltaképpen neki köszönhetjük magát a szakmát. Jelen cikk hivatott arra, hogy bemutassa őt mint az ország első olyan épületgépészét, aki forradalmasította és új megvilágításba helyezte az ipart.

Az építőipar fejlődésével a lakberendezés is elkezdett felkapaszkodni azon a bizonyos képzeletbeli ranglétrán, vagyis végre elkezdett teret hódítani – mindezt az 1800-as évek közepére értve. Zellerin Mátyásnak különösen nagy érdeme van ebben, hiszen bámulatosnak nevezhető az az eredmény, melyet bádogos-ércművesként (későbbi épületgépészként) elért: új iparágak egész sorozatát ölelte fel, és mindig kiváló érzékkel választotta ki a legkedvezőbb alkalmat arra, hogy mikor és milyen (hiánypótló) iparág megalapítása által teheti a legnagyobb szolgálatot gyára fejlődésének és hazájának egyaránt. Korabeli beszámolók alapján fáradhatatlan ember volt, aki reggeltől estig az íróasztala mellett ült, és minden munkafolyamatot igyekezett összefogni.

Épületgépészként a Zellerin-féle Gáz-, Légszesz- és Vízvezetékgyártó Rt. alapító tulajdonosa volt, igazgatósági épülete a VII. kerületi Nagy Diófa utca 8. szám alatt működött. A 10-es szám alatti földszintes épületre 1871-ben húztak fel még egy szintet, majd 1873-ban ennek a romantikus stílusú épületnek a hátsó traktusában alakította ki az üzemet, melyet ugyanebben az évben vásárolt meg Mendl István bádogosmestertől. A cső- és csillárgyárban már ekkor 60 ember dolgozott nyolc esztergapadon, hogy előállíthassa a főváros számára egyre nélkülözhetetlenebb víz- és gázvezetékeket, illetve világítógáz-készülékeket. A gyár egész alakos szobrokat és domborított rézszobrokat is készített Szász Gyula szobrász felügyelete mellett, illetve itt öltött testet többek közt a budavári királyi palota, a Népszínház, az Operaház, az Erzsébet Kórház és a Tőzsde megannyi világítóteste, víztározói, lakatosmunkái, csatornaelemei, sőt, Pécs vízvezeték-rendszere, a Parlament páncélos vitézfigurái és a Szent István Bazilika főkapujának bronzszárnyai is az ő keze munkáját dicsérik. Emellett a New York Kávéház szakiparos élgárdájának is oszlopos tagja volt. Az eklektikus stílusú épületet 1888-ban bővítették: ekkor húztak fel még két emeletet, a cső- és csillárgyártáshoz elengedhetetlen fedett udvart pedig 1890-ben adták át.

A kezdetek

Egyszerű iparosok gyermekeként született 1831-ben Sopronban. Meglehetősen fiatalon elkerült egy akkoriban jó hírnévnek örvendő pesti bádogos műhelyébe, ahol inaséveit töltötte. Szorgalmas és tanulékony volt, már ekkor látszott rajta, hogy még sokra viheti. Ezt a tehetséget és rátermettséget látta meg benne egyik vagyonos rokona is, akinek egy nagy, vidéki városban volt virágzó kereskedése, s azt szerette volna, ha Zellerin először segédül, majd a későbbiekben társul szegődik mellé. Ő azonban udvariasan kitért a felkérés elől, melynek a legtöbb pályáját kezdő fiatal nagyon is örült volna, hiszen egészen más tervei voltak a jövőt illetően.

A fiatal iparosban már ekkor kellő önérzet és tartás volt ahhoz, hogy oda merjen állni a rokon elé, s azt mondja neki: megtanulta, amit lehetett, és tudja jól, hogy a saját lábára kell állnia, hogy elérhesse azt, amit neki szánt a sors. A nagy kényelemmel és vagyonnal kecsegtető ajánlat visszautasítása után sokat utazott, bejárt több országot, és bármerre is vitte útja, gyűjtötte a tapasztalatokat – elsősorban Németország kiváló műhelyeiben. Majd mikor eljött az ideje, megannyi élménnyel hazatért, hogy a fővárosban letelepedjék, és a bádogos céhhez folyamodjon iparengedélyért. Ennek apropóján készített el egy gyönyörű és ritka technikai ügyességgel összeállított kalitkát, melyért sok-sok elismerést és dicséretet kapott, valamint egy mesterlevelet.

Saját üzlet és a légszeszvilágítás

Zellerin megnyitotta saját üzletét, mely eleinte még meglehetősen szerénynek számított, majd hamarosan átvette volt munkaadójának műhelyét a Sebestyén téren. Azonban hiába a visszafogott kezdett, a feltörekvő ifjú eltökélte magában, hogy a bádogosipar hivatását és komoly feladatait nem a sablonszerű munkákban, hanem újabbnál újabb iparágak meghonosításában fogja keresni.

Ez volt az az időszak, amikor a fővárosban elkezdték bevezetni a légszeszvilágítást, Zellerin pedig az első volt, aki a légszeszberendezéseket eleinte még kicsiben, majd egyre nagyobb kiszerelésben gyártotta. Egyre jobban megkedvelte a szakma ezen szegmensét is, minek következtében műhelyéből nemsokára már gyönyörű légszeszcsillárok kerültek ki. Intenzív világítólámpái különös figyelmet érdemeltek, hiszen lángjuk folyvást nyugodt volt és aránylag kevés gázt fogyasztottak.

Korabeli hirdetmény Zellerin Mátyástól.

Ugyancsak Zellerin volt az, aki felkarolta a színházvilágítási és vízvezeték-berendezések gyártását is, hogy azután e téren is szép eredményeket érjen el. A csatornázási munkálatok mellett fontos megemlíteni, hogy rendkívül nagy jelentőséggel bírt a fürdőszobai berendezések és az egészségügyi, kényelmi szempontok korszerűsítése is, ő pedig mindezt tökélyre fejlesztette, így bátran kijelenthető, hogy hazánkban ebben is úttörőnek számított. Az 1885-ös országos kiállításon bemutatott zuhanyoknak és katonai fürdőknek, a különösen díszes, elegáns fürdőszobáknak, a márvány és bádog szobafürdőknek mindenki csodájára járt, hiszen párjukat ritkítóan szépek voltak.

Mindeközben Zellerin figyelemmel kísérte iparágának külföldi fejlesztéseit, fejlődéseit, és minden újítást, javítást azonnal meghonosított, sőt, ő maga is sok újakat eszközölt. Nem elhanyagolható szempont, hogy a praktikusság mellett az ízlésességre is nagy gondot fordított, és pl. a Herkulesfürdőt is ő látta el a legújabb rendszerű kád- és zuhanyfürdőkkel. Pályafutása során több mint 1500 fürdőberendezést készített.

Mi a légszesz?

„Légszesz, máskép világitó gáz, kőszén, fa és fenyűgyantának száraz lepárlása által nyert gáz, mely ama képességgel bir, hogy meggyujtatván világitó lánggal ég. Készitése egyike a modern vegyészet legkörülményesebb és legtöbb figyelmet igénylő föladatainak.” (Magyar Lexikon 11. Könyvornamentika-Magyar Tempe (Budapest, 1882.)

Amíg a földgázt voltaképpen nevezhetjük a természet ajándékának is, addig a városi gáz (más néven légszesz vagy világítógáz) az ipari forradalom terméke. A kokszgyártással egy időben született meg a világítógáz, ugyanis a szénből távozó illó részek éghetőek voltak, így már csak arra volt szükség, hogy valakinek eszébe jusson meggyújtani azt. Érdekesség – és egyben irónia –, hogy a városi gázt (szén-monoxid-tartalma miatt) sokáig öngyilkosságra is használták.

Reklámok és találmányok

Hirdetésekből már kétszáz évvel ezelőtt is Dunát lehetett rekeszteni, azonban már akkor is eseményszámba mentek az ún. profibb, a nyomtatott sajtóban megjelenő reklámok, melyek egy-egy céget, tevékenységet vagy személyt mutattak be. Zellerin Mátyás felismerte, mekkora lehetőség rejlik mindebben, és már az 1866–67-es évben promotálta épületgépészeti vállalatát. Három hirdetés is megjelent tőle – az 1866-os Vasárnapi Ujság 9. kiadásában és az 1867-es 9. Vegyes tartalmúban, majd a Politikai Ujdonságok 12. évfolyamának 46. számában. A pillanatra kifogó készülékről született reklámja kapcsán pedig még cikk is íródott a Pesti Hírlapban (igaz, ez már később, 1892-ben látott napvilágot).

Pillanatra kifogó készülék.

Erről a szerkezetről azt érdemes tudni, hogy az akkor még Külső-Kerepesi úton lévő ügetőversenytéren mutatták be a Zellerin–Vásárhelyi-féle szabadalmat képező pillanatra kifogó készüléket, melynek célja az volt, hogyha a kocsi elé fogott lovak véletlenül kirúgnak az istrángból vagy a rúdon túlra, esetleg megbokrosodtak vagy elestek, akkor a kocsi bakjáról vagy belsejéből egy szempillantás alatt ki lehetett fogni őket. A készülék bármilyen kocsin alkalmazható, egyszerűen működtethető szerkezet volt, és amelyikre felszerelték, semmiben sem különbözött a többitől, ugyanis a találmányt a hámfában és a rúd fejében rejtették el.  

Zellerinnek mindemellett olyan „apróságokra” is jutott ideje, minthogy megoldja a színpadi előadások alatti valóságos esőt, mely nem csupán látványosabbá és élvezhetőbbé tett egy-egy színdarabot, hanem olykor még életeket is mentett. A korabeli Nemzeti Színház frissen átalakított színpadán, szép számú közönség előtt mutatta be készülékét, melynek egy csapját megnyomva a zsinórpadlás teljes széltében azonnal szakadni kezdett az eső a világot jelentő deszkákra. Idehaza az egész színpadot és az összes ott lévő díszletet, kelléket eláztatta a mesterséges eső, melynek nagy mennyiségű vizét csatornák fogták föl, hogy végül a süllyesztőben elhelyezett medencékbe vezessék azt. Ilyen rögtönzött záporral lehetett például elejét venni Münchenben két alkalommal is a nagyobb bajnak, konkrét tűzeseteknek, amikor is Zellerin találmánya a teljes pusztulástól mentette meg a színházat, ugyanis Németországban a találmányt sprinklerként alkalmazták.  

Bádogosságból épületgépészet

A 19. század elején sok hiányosságot felfedezhettünk Magyarországon, ideértve a fűtési rendszereket vagy a vezetékes vizet. Nem véletlen, hogy Zellerin külföldi útjai során szinte falta az információkat, az újabbnál újabb ötleteket, melyeket idehaza megvalósíthatna, hogy mindezzel javítson például a higiéniai követelményeken. 

Egyes épületek tetejét, párkányait, egyéb részeit gyakran olyan díszítésekkel látták el, melyek fémvegyületből voltak, és részben a kőfaragó munkát helyettesítették, részben pedig a tetőzet díszének emelésére szolgáltak. Az Eötvös téren található Stein-ház volt az első, melynek díszítésére és fölszerelésére felkérték. Ehhez azonban képeznie kellett magát, ugyanis erre még nem volt teljes mértékben felkészülve. Így hát külföldre vette az irányt: Bécsben és Párizsban tekintette meg a legújabb és legmodernebb házakat, ahol órákat töltött a tetőkön, hogy azok díszítését és alkalmazási részleteit megismerje. Mire hazatért, hozzáfogott ezen iparág meghonosításához és népszerűsítéséhez is; ezt követően a fővároson végigtekintve sok helyen köszönt vissza egy-egy ízléses tetődíszítésnél Zellerin keze munkája.

Bádog- és pléhtetőzet készítését, figurális építészeti díszítések gyártását, valamint az építőipari bádogos nagyipar minden elképzelhető mellékágát sikerült fejlesztenie, sőt, a komoly külföldi vállalkozókkal is felvette a versenyt, hiszen készítményeinek nemcsak a formája volt tökéletes, hanem a minősége és az ára is. Szorgalma, szakmaszeretete és ambíciója mind-mind arra irányult, hogy nemzetközi konkurenciáit ne csak utolérje, de túl is haladja.

Honosításban verhetetlen: légfűtés és szellőztetőrendszerek

Nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy Zellerin Mátyás ebben is az elsők közt volt, s kitűnő eredménnyel alkalmazta légfűtő- és szellőztetőrendszereit számos városi közintézetben, iskolákban, magánházakban. Ő volt az, aki meghonosította az aerophor gyártását, mely egy olyan gépezet volt, aminek segítségével zárt helyről is gyorsan el lehetett szívni a rossz levegőt, majd frissel helyettesíteni azt. Eme szerkezet közegészségügyi szempontból hamar általánosan ismertté vált – kiváltképp az olyan helyiségekben, ahol egyszerre sok ember tartózkodott, hiszen ott volt leginkább indokolt. A Londoni Egészségügyi Kongresszuson egy akkori szaktekintély elismerően nyilatkozott a találmányról: szerinte ugyanis az valóságos jótétemény az emberiségre nézve. Ezt követően Zellerint aranyéremmel díjazta.

A lég-, gőz- és forróvíz-fűtési berendezésekben a technika már olyan szintre fejlődött, hogy egy vagy több helyiség hőmérsékletét egy gomb megnyomásával (mely a fűtőberendezésen volt található) lehetett emelni vagy csökkenteni, illetve a központi fűtőberendezést egyúttal szellőztetésre is lehetett használni. Talán hihetetlenül hangzik, de Zellerin még itt is figyelt a részletekre: minden egyes berendezést úgy gyártott le, hogy ne csak praktikus legyen, hanem esztétikus is; így minden helyiségnek hasznára és egyben díszére is vált.

Egy emlék a múltból, amikor Zellerin cége még javában működött.

A vízszűrő volt a következő „napirendi pont” az életében, melyet bevezetett Magyarországon, méghozzá Chamberlain szabadalma és Pasteur vegyészrendszere alapján. Ezt aztán az egész országban csak és kizárólag Zellerin gyárthatta. A frissen feltalált újdonság megtisztította a vizet ama részektől, melyeknek egészségkárosító hatásuk van, és így bárki, aki csak használta, a legzavarosabb és legszennyezettebb vízből is kristálytisztát varázsolhatott.

Falikút.

Öngyilkosság, sikkasztás és az igazság

Azelőtt a bádogcsészék és üvegtakarók, melyeket a katonák használtak, mindig Bécsben készültek. Zellerin viszont rövid idő alatt úgy átalakította telepét – természetesen a legkitűnőbb és legjobb segédekkel –, hogy a termékek gyártását illetően bármikor versenyre kelhetett a külföldi vetélytársakkal. Neve széles körben ismertté vált idehaza, és fáradozásait koronás arany érdemkereszttel, valamint Ferenc József-lovagrenddel jutalmazták. Tudvalevő, hogy minden idejét vállalkozásának fejlesztésére fordította, és ennek következtében a kort illető legmodernebb gépekkel szerelte föl azt. Állandó jelleggel 300 munkást foglalkoztatott, azonban a balszerencse őt sem kerülhette el, mikor műhelye a lángok martalékává vált. Ezekután mint hamvaiból feltámadt főnix, úgy keltette életre újra élete értelmét, hogy az utolsó évekre még nagyobb és korszerűbb lehessen; természetesen ekkor még nem tudta, hogy miért is ér majd oly’ tragikusan véget különösen sikeres pályafutása.

„Ma hajnali négy és öt óra közt egy rokonszenves arcu, éltes uriember tartott a Lipót-körutról a Margit-hidra. A híd közepén, ahol a merész ivezet legmagasabbra emelkedik a zugó habok fölött, megállt és letekintett a rohanó folyam árjába. Ott lenn szürkén kavargott a megduzzadt víz-ár, a híd gránit-lábánál megtörött hullámok vertek tajtékos habokat. Ott lenn volt a halál. A nap ép akkor bukkant ki a főváros palotáinak tömkelegéből, a Margit-sziget fái közül a szellő hozott hajnali illatot. Itt fönn volt az élet. És az a rokonszenves arcu öreg úr, a ki milliós vagyon ura, több száz embernek ád munkát és kenyeret, mégis a halált választotta. Még egy bucsuzó tekintetet vetett révedező szeme az ébredő fővárosra, s azután elszánt lépéssel a híd párkányára lépett s levetette magát a zugó víz szürke árjába.”

Fenti sorok a Pesti Hirlap 1893. június 16-i számában olvashatók, és hűen tükrözik azt a Zellerinre nem jellemző zűrzavart, mely akkor a végzetes tettre sarkallta őt. Kimentették ugyan a Dunából, de sajnálatos módon a gyorsan a helyszínre érkező mentősök sem tudtak már segíteni rajta. Halálának híre és módja mindenkit megdöbbentett, nem csupán családját, a gyárát igazgató Szepessyt és alkalmazottait. Hihetetlennek látszott számukra, hogy a sikeres és elismert gyártulajdonos önkezével vessen véget életének.

Családja – főként felesége – az utolsó hónapokban aggódott érte, ugyanis erőteljes búskomorság lett rajta úrrá, és egy ideje már a társaságot is kerülte, de mivel időről időre újabb vállalkozásokba fogott, új ötletekkel állt elő, nem hitték, hogy ekkora a baj. Utolsó folyamatban lévő munkája Káposztásmegyerhez kötötte őt, ahol a helyi vízmű csőfektetési munkálatai zajlottak. Szokásához híven igyekezett időben befejezni, hiszen szerződés kötötte, ám tőle független okok hátráltatták a munkavégzést. Idegeskedése egyre nőtt, pedig ő csak cége jó hírnevét igyekezett megóvni az időben való teljesítéssel, amit azonban a helyszínen tapasztalt, nagyon elkeserítette: egy nagy felhőszakadás ugyanis a vízvezetéki csövek alapfalát jókora részen szétrombolta. A kár hiába volt jelentéktelen, Zellerin nem nyugodott, s egész éjjel sóhajtozva járkált fel s alá a szobájában. Hajnali 3 órakor ment el a gyárban lévő lakásából azzal a kijelentéssel, hogy megnézi a csőfektetési munkálatokat és az embereit, hogy dolgoznak-e már. Mivel máskor is ment már el ilyentájt, távozása senkinek sem volt gyanús. Két hét lett volna még hátra az átadásig, ám a korabeli épületgépész szakma híres képviselője ezt már nem érhette meg: 1893. június 15-én hajnali fél 5-kor belevetette magát a Dunába.  

Mindenki abban a hitben élt, hogy a sikeres és híres gyáros a fentiek miatt lett öngyilkos, ami azonban halála után kiderült, legalább annyira megdöbbentő volt, mint maga a tett. Özvegye, Zellerin Mátyásné úgy tudta, férje után egymillió forintot is meghaladó vagyon maradt, azonban a könyvelés átnézésekor nagy csalódás érte: rájött, hogy néhai urának vagyonát az utolsó fillérig ellopták, méghozzá a gyár tizenhárom magasabb beosztású tagja. Így máris egyértelművé vált, hogy a kor épületgépésze miért aggodalmaskodott annyit, és végül miért választotta az önkezű véget, hiszen egy nap arra ébredt, hogy fényes karrierje és jól jövedelmező vállalata csődközeli állapotba került.

Az özvegy feljelentést tett, és mint kiderült, a könyvelésért felelős Szepessy Sándor, a gyár igazgatója pontosan tudta, hogy a háttérben mi zajlik, és hogy erről Zellerin mit sem sejt. Mellette Vogel Lajos első könyvvezető, Weigmann József irodatiszt, valamint Siegl Gyula és Droppa Béla pénzbeszedő állt a bűnbanda élén. A végzetes esemény előtt Zellerin levelet írt feleségének, melyben felvilágosította őt arról, hogy valójában mi is öngyilkosságának oka: nem más, mint Szepessy Sándor.  

Zellerin Mátyást 1893. június 17-én temették el; majdnem ezer ember kísérte utolsó útjára. Halála után cége részvénytársasággá alakult, majd rövid idő alatt első osztályú iparvállalattá küzdötte fel magát, hogy végül 1907-ben mégis felszámolják.

A cikk a VGF&HKL szaklap 2018/5. számában jelent meg, közlése a kiadó engedélyével történt.

ÉpületgépészZellerin Mátyás

Hozzászólás

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

Facebook-hozzászólásmodul