A munkám során egyre kevésbé találkozom olyan üzleti partnerrel (legyen az beruházó, bonyolító, szerelő, üzemeltető vagy bármi egyéb szereplő), aki a szellemi (mérnöki) munkát kellő súllyal kezelné, „ad absurdum” egyáltalán fontosnak tartaná – ez persze kőkeményen visszahat a mérnökök karrierlehetőségeire is.
Súlyosan AutoCAD- (és Excel...) függő, gyakorló szakemberként (gyorsan hozzáteszem: nem „igazi” tervezőként és nem „igazi” kivitelezőként, de mindkét terület aktív résztvevőjeként) cikket írni erről a témáról nagy dilemma.
Ennek tárgyalásakor ugyanis elengedhetetlenül szükségesnek érzem a műszaki-gazdasági-kulturális(!) környezetről is szót ejtenem: csupa olyasmiről, ami nem szakma és nem tudomány – így ehelyütt leírva a témától való eltérésnek, kíméletlenül fogalmazva nettó papírpocsékolásnak hat. Holott nem az!
Illúzió lenne ugyanis azzal áltatnunk magunkat, hogy – csekély mértéket leszámítva – mi, azaz a „szakma” vagyunk szakterületünkön a fejlődés elsődleges „mozgatórugói”, és így nyilván akkor már valamiféle megfontolt, pozitív és szakszerű fejlődés irányába haladunk. Mivel azonban nem így van, marad az alkalmazkodás: akármennyire fájdalmas is ez esetenként.
Világunk folyamatosan és ténylegesen őrült gyorsasággal változik: és ahol ma tart, véleményem szerint (de tudom, hogy ezzel azért sokan egyetértenek) egy rendkívül felelőtlen, kaotikus, és relatíve rövid távon is fenntarthatatlan állapot. Dekadencia, „örvény” (miszerint a jó és a rossz már annyira összekeveredett, hogy nem lehetséges szétválasztani őket), párhuzamos valóságok – talán ezek a legtalálóbb kifejezések a helyzet leírására.
És hogyan éli meg mindezt a praktizáló szakember?
Például úgy, hogy munkám során egyre kevésbé találkozom olyan üzleti partnerrel (legyen az beruházó, bonyolító, szerelő, üzemeltető vagy bármi egyéb szereplő), aki a szellemi (mérnöki) munkát kellő súllyal kezelné, „ad absurdum” egyáltalán fontosnak tartaná. No és persze ez a szemlélet természetesen kőkeményen visszahat a mérnökök karrierlehetőségeire is.
A beruházás mikéntjéről alkotott közkeletű elképzelés ugyanis az, hogy ha van egy adott műszaki probléma, akkor ki kell hívni egy (vagy több) vállalkozót (végzettséget persze senki nem firtat), aki ezt „megnézi”, és saját költségén ad egy ajánlatot a megoldásra (persze az előzetes felmérést, vázlatrajzot, műszaki dokumentumok összegyűjtését, akár többféle variáció kidolgozását is ideértve). Ezek után a beruházó (sokszor csak „tetszik/nem tetszik”, illetve a legolcsóbb ár alapján) dönt, a vállalkozó pedig megcsinálja, amit megajánlott. Ebben a folyamatban a szakmérnök (ha egyáltalán részt vesz), csak megtűrt pária. Mert ugye maga az ajánlatadás tisztán csak költség; aztán később a kivitelező (majd az üzemeltető) első dolga lesz a terveket, műszaki dokumentációkat „fí szög alatt” elhajítani. Mindeközben pedig a beruházó elől a szükséges mérnöki munkának csupán a díjazását is gondosan el kell tüntetni a költségvetés tételei között – kivédendő, hogy teljes egészében kihúzza azt.
Természetesen vannak azért beruházások, ahol a tervezés már végképp megkerülhetetlen. De igazából alkotni, ami a mérnök eredeti küldetése lenne, ilyen esetben sem lehet. A feladat ilyenkor egyrészről megfelelni a megbízó (végső soron a „piac”) igényeinek, a szoros határidőknek, másrészről a folyton változó, keszekusza, a valóság (és a szakmaiság) helyett gazdasági-politikai érdekek és „trendek” alapján összetákolt jogszabályoknak.
De mi is az az alkotás? Én azt gondolom, alkotás az, amire valóban büszkék lehetünk: sőt, akár mérföldkövei egy-egy szakmának, és évtizedek múlva is csodálják, hivatkoznak rá. Mondjuk a Wekerle-telep. A Tichelmann-rendszerű fűtés. A Parlament szellőzési rendszere. Ellenben bekínlódni egy belvárosi bérházban kialakított étterem „lepukkant” pincéjébe, sokadik javításként egy „n+1”-edik légkezelőt (mert az arra eleve alkalmatlan konyhában kilowattokban mérhető hőterhelés jut szinte minden egyes négyzetméterre), ez egyenesen a szakma és a szakemberek megalázása (a szakácsokat is ide értve).
És józanul gondolkodó mérnök nem gondolhatja úgy, hogy normális dolog sok kilométernyi csövet „betekerni” egyetlen (és akkor már „természetesen” több más aspektusában is pazarló) családi házba, pláne azt propagálni, hogy ez lesz a „jövő”. Pont hogy szégyenkezni kellene miatta, hogy megépítettük egy újabb „emlékművét” a divatnak és az egyénieskedésnek.
Alkotni – a fentiek következményeként – ma csak privát „őrületből”, a bizniszszemlélet (profit, versenyhelyzet, megtérülés stb.) teljes kizárásával és leginkább csak gondosan eltitkolva lehet. De hogy ez mennyire nem új keletű dolog, azt az egyik legnagyobb filozófus-írónk, Hamvas Béla ’50–60-as évekbeli kényszerű segédmunkásként eltöltött „pályafutása” is igazolja.
Kétszer húzott karú, acélszerkezetű lépcső, a tervtől a kivitelezett állapotig – épületgépész által „elkövetve”.
AutoCAD
Ennyi kitérő után (amiért tényleg elnézést kérek), engedje meg az olvasó, hogy kicsit népszerűsítsem a tervezést, és ezen belül az AutoCAD szoftvert (CAD=Computer Aided Design, azaz számítógéppel segített tervezés), amivel, szerencsés lévén, több mint 25 évvel ezelőtt ismerkedhettem meg.
Bár a programnak valóban régóta vannak már kimondottan a szakági tervezést segítő extra változatai, illetve léteznek külső fejlesztők által készített kiegészítői, alapvetően egy könnyen kezelhető, univerzális, kétdimenziós műszaki rajzoló programnak indult – és véleményem szerint ma is ez a legnagyobb erőssége. Közérthetőbben fogalmazva: egy vonal lehet akár fal, cső, elektromos vezeték vagy bármi más is – aminek éppen szánjuk. Ez tűnhet ugyan hátránynak az úgynevezett dinamikusan átméretezhető, háromdimenziós blokkokkal dolgozó programokkal szemben, de a gyors és látványos eredmény (ne feledjük, hogy ebben is kőkemény versenyhelyzet áll fenn) „mellékhatása” tapasztalatom szerint az, hogy leszoktatja a tervezőket a „mókolós”, precíz, átgondoltságra, fejlesztésre ösztönző munkáról.
A program nagyon fontos tulajdonsága, hogy az indításkor megjelenő, fekete hátterű rajzterület pontossága és kiterjedése is gyakorlatilag végtelennek tekinthető. A fekete „űrön”, mint rajzterületen kívül kapunk még szöveges menüket és egységes, négyzet alakú ikonokat, amelyek egy-egy parancsot indítanak. Merthogy – és ez szerintem óriási dolog, nem ismerek más programot, ami így működne – minden elérhető egy szöveges ablakba való begépeléssel, azaz parancssorból is, illetve itt jelennek meg a kiadott parancsokról folyamatosan és visszakereshetően az információk. A fejlesztők az egyes magasabb verziók kiadásakor egy egészségesen konzervatív szemléletet követve igyekeztek megtartani ezt a képi látványt és a menüszerkezetet; ezt az elvet csak a – véleményem szerint elhibázott, bár szerencsére kikapcsolható – „ribbon” menüszalag megjelenésével adták fel némileg. De a program maga eleve annyira jól sikerült, hogy otthoni használatra akár egy 10 éves változat is tökéletesen alkalmas. Hasonlóan kiváló megoldásnak tartom, hogy minden egyes rajzolt elem (vonal, felirat, sraffozás, bármi) összes tulajdonsága egy paraméterablakban kilistáztatható és átírható.
Elsőre talán hihetetlenül hangzik, de némi rutinnal a papíron történő rajzolásnál nagyságrenddel gyorsabban lehet haladni; én már egy legkisebb skiccet is CAD-ben rajzolok meg. Sőt, biztosra menve, akár még egy falra rögzítendő polcot vagy képet is a méretek kiszámolása helyett inkább lerajzolok és beméretezek. Mivel a rajzi modellezés csupán a befektetett munkánkba kerül, többféle verziót kidolgozhatunk, elképzeléseinket optimalizálhatjuk. A programcsomag egy régi, már csaknem elfeledett marketing szlogenje az volt, hogy „Design Your World”, azaz „tervezd meg a világodat”; és ez tényleg így van – bár hozzáteszem, még jobb lenne úgy mondani, hogy „tervezzük meg együtt a világunkat”. Óriási tud lenni a különbség egy-egy jól kitalált, illetve sebtében összebarkácsolt műszaki megoldás között.
A rajzolás megkezdésekor elvileg nincs szükség arra, hogy előre eldöntsünk valamilyen méretarányt, és annak megfelelő méreteket rajzoljunk, csupán az 1 rajzegységnek megfelelő mértékegységet szükséges kezdetben eldöntenünk – amit gépészek lévén mm egységre ajánlott megválasztani (a programban külön beállítani ezt ugyanis nem kell). Ami miatt mégis fontos, hogy „megcélozzunk” egy méretarányt, amiben a tervünk végül nyomtatva lesz, az a feliratozás mérete. Ha ugyanis M1:50 léptékű lesz a nyomtatás („plottolás”), akkor a legkisebb feliratméretnek ajánlott 2,5 mm magas betűknek a rajzon 2,5×50=125 egységnek szükséges lennie. Ugyanígy teszünk a rajzlappal (kerettel) is, megrajzoljuk 1:1-ben, majd felnagyítjuk a választott méretaránynak megfelelően. Nyomtatáskor csak a papírméretet és a méretarányt szükséges beállítani, és az egérkurzorral megadni a keret két átellenes sarkát: ezáltal gyakorlatilag visszakicsinyítjük az épület rajzát és a keretet a nyomtatott méretre.
(Épületgépészeti tervnél viszonylag ritkán alkalmazott és véleményem szerint kifejezetten kerülendő az úgynevezett papírtérben való rajzolás: kivételt képez az az eset, amikor egyazon rajzon többféle méretarányú részlet szerepel. Ilyenkor a modelltér egyes részeit meghatározott méretarányban mutató „ablakokon” át tehetjük láthatóvá a papírtérben.)
Műszaki rajzoknál nagyon fontos kérdés még az alkalmazott vonalvastagságoké. Az MSz ugyan duplázódó vonalvastagságokat ajánl, de én inkább a 0,15–0,5–0,7 mm rendszert ajánlom. Régebben a vonalvastagságokat a színekhez rendelték. Ennél sokkal korszerűbb megoldás azonban olyan fóliákat készíteni (merthogy ilyen ki-be kapcsolható virtuális „rétegekre” rajzolunk), amelyeknek adott vastagságot állítunk be. Nagy előny, hogy így a vonalvastagság már rajzoláskor a képernyőn is látható.
Például ha kapok építész alaprajzokat, első teendőm „kipucolni” róluk a felesleget (pl. építész kottákat, magyarázó feliratokat, bútorokat stb.), szürkére színezni (haladóknak ajánlom a colorx.lsp makrót) és összemásolni őket egyetlen rajzfájlba. A saját szakági fóliáim lesznek aztán színesre és megfelelő vastagságúra állítva, ezáltal kontrasztossá, informatívvá téve a képernyőn a látványt. Ugyanezen célból javaslom a fekete-fehér helyett a szürkeárnyalatos nyomtatást, amin az építész alaprajz szürke marad, a gépészet pedig feketére van állítva. A rajz papírra plottolása előtt PDF fájlt szokás „nyomtatni”, ami mérettartó és széleskörűen kompatibilis, betekintésre is alkalmas állomány. Ha továbbküldjük, a DWG kiterjesztésű rajzfájl mellé illik adni az alkalmazott nyomtatási stílus beállításokat (CTB vagy STB fájl), és az esetlegesen használt extra betűtípus fájlt (SHX, TTF).
Amennyiben az építészalaprajz csak képfájlként vagy PDF-ben áll rendelkezésre, az újabb programváltozatok már ezt az esetet is lekezelik. Ilyenkor az alaprajzot mintegy „háttérképként” beszúrva tudunk rá tervezni.
Néhány tipp a rajztechnikához
Egy utálatos szokás a tervezőktől, amikor papírspórolás végett beazonosíthatatlan elhelyezkedésű „foltokat” tesznek egy-egy rajzra. Ha ez indokolt is, legalább az építészeti tengely jelölések és/vagy az építészeti helyiség számok szerepeljenek a terven.
A könnyebb áttekinthetőség céljából helyezzük el rajzainkat egy nagy méretű, rajzolt táblázatba, amely függőlegesen a tervtípusokra (alaprajzok, helyszínrajz, függőleges csőterv, elvi kapcsolás stb.), vízszintesen a szakágak (víz-csatorna, fűtés, légtechnika stb.) szerint van tagolva. Amelyik „cellába” nem kerül rajz, azt vonallal húzzuk át.
Javaslom minden egyes gépészeti berendezésnek (még a szanitereknek is külön-külön), de a strangoknak, strangszabályozó szelepeknek, fűtő/hűtő köröknek, átalakításnál pedig még külön minden munkaterületnek is egyedileg beazonosítható tervjelet adni. Ez egyrészt hasznos a költségvetési kiírásban (ezeknek a tipikus összecsapottságáról külön értekezést lehetne írni), másrészt megtehetjük, hogy a tervjelek magyarázására Excelből bemásolunk egy táblázatot, amiben egyéb fontos műszaki adatokat is szerepeltethetünk – elkerülve ezzel a terv túlzsúfoltságát.
Elvi kapcsolási rajzok esetében az egyes berendezések valóságoshoz minél közelebb eső ábrázolástechnikai elrendezésének vagyok a híve: akár még úgy is, hogy a függőleges csőtervben szerepeltetem az elvi kapcsolást is.
Zárószóként egy, már-már filozófiai mélységű gondolatot szeretnék megosztani, amit Czakó Gábor író és Géczy Gábor egyetemi tanár nyilvánosan elérhető videoelőadásaiban hallottam. Nevezetesen, hogy a tudomány (ezen belül a szakképzés) olyan túlspecializált szakembereket „termel”, akiknek nincs rálátásuk nemhogy a társ szakágakra, de még a saját szakmájukon belül is sok szakterület „fehér folt” a számukra. És vajon melyik tantárgyba „férne bele” az az alapelv, hogy minden egyes döntésünket magasabb szellemi alapokon, a Föld ökológiájával, társadalmunkkal és kultúránkkal összhangban szükséges meghoznunk? Hogy ne kártékony, kizárólag a gazdaságnak, a pénznek élő, önző, ostoba, parazita, utolsó generációs véglényként éljük le az életünket – ahogyan azt a „korszellem” sugallja? Mindez egy „lélektelen”, tudományos-materialista, tisztán gazdasági szemléletű rendszer keretei között elképzelhetetlen.
A cikk a VGF 2017. decemberi lapszámában jelent meg, utánközlése a kiadó engedélyével történt. Előfizetés itt!
